BLOG

Befolyásolhatatlanság

Shakamura Yamamoto kényelmesen hátradőlt az ülésben, a Tokyo - Nagasaki gyorsvasúton. Egy üzleti tárgyalásra indult, bár általában nem szokott már utazni mióta a cége a tőzsdén is megállta a helyét. Inkább az üzleti partnerek látogatták meg őt, ebben az esetben azonban nagyon nagy tét forgott kockán, ezért úgy érezte, ő kell odautazzon. Nem szeretett felkészületlen lenni a tárgyalásokon, így jellemzően szakmailag túlbiztosította magát. Üzleti partnerei ezt a megbízhatóságot szerették benne, és alkalmazottai is emiatt tisztelték.

Nem volt ez mindig így. Shakamura Yamamotot az élet tanította meg erre. Fiatal, nagyreményű alkalmazottja volt a cégnek, mikor egy projekt előkészítésével bízták meg. Háttéranyagot kellett keresnie egy piacnyitáshoz. A kérdés az volt, terjeszkedjenek- e, vagy se. Shakamura akkor fejezte be az egyetemet summa cum laude, évfolyamelsőként. Egész biztos volt benne, hogy innentől kezdve az élet egy piros futószőnyeg amin csak végig kell sétálnia. Szeretett squasholni, esténként a barátaival összejárni, és általában szerette azt a nyugati, laza életformát, amit Los Angelesben, az egyetemen megszokott.

A munkának időhatára volt, Shakamura azonban többé kevésbé látszatcselekvésekkel töltötte az időt. Február 20-án, egy hétfő reggel azonban arra ébredt hogy, nyolc nap múlva elkövetkezik az értekezlet, ahol minden részleg elmondja mit végzett, mi a javaslata a piaci nyitáshoz. Iszonyú mennyiségű adatra lett volna szükség, a vásárlói szokásoktól, korösszetételen át, a disztribúciót meghatározó földrajzi sajátosságokon keresztül, ezer és egy dolgot kellett volna összegyűjtenie ahhoz, hogy egyáltalán meg tudja csinálni a saját elemzéseit. Shakamura kivételesen okos ember volt, pillanatok alatt átlátta hogy, a rendelkezésre álló idő semmiképpen nem lehet elég. Az élete szörnyű vesszőfutássá vált. Az az ötlete támad hogy, mindenből összegyűjt egy picit, és kis fantáziával úgy tálalja majd, mint részletes eredményeket. Hajszolni kezdte az alárendelt gyakornokot, a titkárnőt, és mindenkit, akire egy kis befolyása volt. Személyisége is megváltozott. Ideges lett, türelmetlen, gyakran kíméletlen, tapintatlan és erőszakos. A környezete nem tudta mire vélni a változást, de kerülni kezdték és összesúgtak a háta mögött. Legendás jókedve elszállt, félni kezdtek tőle, a vele szembeni kommunikáció is átalakult. Amiről azt gondolták felbosszantja, vagy nem szeretné hallani, azt nem mondták meg neki. Elhallgatták előle a negatív híreket, így az a kevés adat amihez hozzájutott, sem volt teljesen valós. A napok teltek. Shakamura kezdetben éjt nappallá téve dolgozott, majd észrevette hogy amit csinál az sem ér sokat. Nem tudott összpontosítani, szégyellte amit kiadni készült a kezéből. Hiába töltött 12-14 órát az irodában, soha nem töltötte el a megelégedettség érzése. Képtelen volt kikapcsolni, képtelen volt ellazulni. Hogy a gondolatot, a megszégyenülés szörnyű rémképét el tudja űzni, inni kezdett. Soha életében nem bírta az alkoholt, de képtelen volt megküzdeni a feszültséggel. Az éjszakái verejtékben úszva teltek, föl-föl riadt. Az ágyneműt gyakran ki kellett cserélni mert olyan volt mintha egy vödör vizet öntöttek volna rá. Lefogyott, sápadt lett, szeme karikássá vált. Shakamura nagyon betegnek látszott. Így telt el a hét.

A sorsdöntő értekezleten hárman, négyen is beszéltek előtte, mire sorra került. Mikor felállt, a cég vezetői megdöbbenve meredtek rá. Nem ismerték nagyon jól, de az a kísérteties arc ami rájuk meredt, minden bizalmukat szertefoszlatta. Shakamura valóban felsült. Rövid, de velősnek szánt összefoglalója kártyavárként dőlt össze, a hozzáértő kérdések alatt. Végtelen kínos volt. Senki nem mondta, de a beszámolót követően Shakamura érezte, nincs több keresnivalója a vállalatnál. Felmondott, és bár a szörnyű tünetek megszűntek, elmúlt az éjszakai izzadás, a fogyás, a remegés, de ez az élmény élethossziglan elkísérte.

Shakamura tünetei természetesen a szorongás viselkedési, érzelmi, és vegetatív tünetei voltak. A szorongás, a befolyásolhatatlanság miatt alakult ki, ami a négy legnagyobb emberi stresszforrás egyike. Biztos volt a számonkérés, és megítélése szerint nem volt módja kitérni a megaláztatás elől. Tudta, hogy valami negatív következik, amit már nincs módja befolyásolni. Ebből is látható, hogy a valódi stresszkezelés preventív. A stresszt megelőzni, és nem utólag elviselni kell!

A másik konklúzió, hogy ez az élmény egy életre többé tette őt, profitált belőle, és ennek köszönhette a későbbi stresszmentes életet és az üzleti sikereket. Tehát - és ez a szorongás mellett egyéb pszichiátriai zavarokra is vonatkozik - a zavar leküzdése személyiségfejlődésünk részét képezi. (Was mich nicht umbringt, macht mich stark. - Friedrich Nietzsche)

Bejósolhatatlanság

Shakamura Yamamoto jól tűrte a stresszt. Tisztelték is ezért ő pedig mindig azon csodálkozott miért tartják ezt különleges képességnek. Ő annyit tett, hogy tanulmányozta a stressz mibenlétét és ismerte önmagát. Ez utóbbit tartotta különösen fontosnak, így aztán ő nem kezelte a stresszt, hanem kikerülte a hozzá vezető szituációkat.

Eszébe jutott unokabátyja, aki mentőorvos volt. Akihiro körülbelül 10 évvel volt nála idősebb, így ő, már közel felnőtt fejjel láthatta miben is áll ez a munka. Unokabátyja kezdetben nagyon szerette a mentést, mégis egyre nehezebben és nehezebben regenerálódott a 24 órás munkaidő után. Egy-egy szolgálat előtt egyre hamarabb lehetett észrevenni rajta hogy feszült, és egyre nehezebben indult munkába. Két szolgálat között egyre rövidültek a nyugodt órák, és egyre kevésbé szívesen beszélt az eseteiről. Nem lehetett nem észrevenni rajta a változást. Senkinek nem nyílt meg, csak Shakamuranak. Unokaöcsét különösen szerette, és bár mindig inkább erősnek kívánt látszani előtte, mégis ő volt az egyetlen, akinek elmesélte az ő tragédiáját: Imádott hősnek lenni. Imádta, ha a járókelők megcsodálták a száguldó, pirosban, kékben játszó, villogó, vijjogó mentőautót. Imádta, ha borzongással vegyes tisztelettel néztek rá, ilyenkor ő volt az Isten. Imádta, ha sikerült megmenteni valakit, ha sikerült visszahozni valakit a klinikai halál álállapotából. Szerette ezt az érzést, pedig soha, senki nem köszönte meg neki. A betegek nem a mentőorvosnak hálásak, hanem a kórházi kollégának. Nem is tudják ki ült a mentőben, olyankor túl nagy a pánik. Akihiro nem kérte ingyen ezt az érzést. Rengeteget tanult az egyetemen, jól felkészültnek számított és utána is mindig képezte magát. Saját megítélése, és a kollégái szerint is értett ahhoz, amit csinált. És mégis... És mégis egyre jobban tartott a kivonulástól. Egyszerűen frászt kapott, ha megszólalt a kivonulást jelző három rövid csengetés. Mindig reménykedett a második után, hogy nem lesz több. Egy csengetés az orvosi ügyeletnek szólt. A két csengetés az ápolóval rendelkező kocsinak, a három csengetés jelentette, ha az orvosnak is ki kellett vonulni, ha rohamkocsira volt szükség. Ennek volt ő a parancsnoka. Szörnyű volt nem tudni, mikor következik be, hogy ki kell rohanni az éjszakába, hogy egy száguldó teherautóval kell menni valahova, ahol nem tudja mi vár rá; lázas kisgyerek, öngyilkos mérgezett, szívinfarktussal küzdő beteg, esetleg újraélesztendő halott. Mindegyiknél észnél kellett lenni - és ő észnél is volt. És mégis... Volt olyan éjjel, hogy ki sem kellett vonulni, reggel mégis fáradtan, csapzottan ment haza. A várakozás volt őrjítő. Hogy mikor csap le megint a csengő. Hogy nem lehetett tudni mikor, és mi jön. Semmiképp nem akarta feladni, megfutamodásnak érezte volna. A bajok ott kezdődtek, mikor nem tudott átállni. A munkához szükséges felspannolt állapot, és az alváshoz szükséges relaxáció nem követte egymást elvágólag. Hogy ki tudjon kapcsolni, vodkát ivott lefekvés előtt. Tudta, hogy nem jó, de nem ment másképp. Aztán megjelentek a szorongás vegetatív tünetei is, ami végképp a karriere végét jelenthette. Nem csak arról volt szó, hogy épp neki kellett volna nyugalmat és biztonságot árasztani magából, hanem a remegő kezű orvos nem talál vénát. Nem tud szúrni. Ebben a munkakörben ez nem megengedhető. Kezdetben a nyugtató segített, de abból is egyre többre volt szükség. Alkohol, nyugtató, stressz. Hát ehhez még az egyetemet sem kellett volna elvégezni, hogy tudja, nem ez a hosszú élet titka.

És valóban. Így halt meg Akihiro 42 évesen, szívinfarktusban. Shakamura soha nem felejtette őt el, példája segítette az útján. Hátrébb tolta akaratlan mentora fényképét az asztalán, és ismét munkájába mélyedt.

Akihiro története nem a sürgősségi ellátással kapcsolatos stresszt hivatott példázni, hanem azt a feszültséget, amit a várhatóan bekövetkező, de váratlan időpontokban megjelenő, készültséget igénylő, sokszor negatív események okoznak. Az ügyeletet adó hivatások jellemzően ilyenek, de a magánéletben is - pl. egy rossz párkapcsolatban - adódhatnak hasonló életszakaszok.

A bejósolhatatlanság a négy legnagyobb stresszforrás egyike. Stressztűrő képességünk különböző, de a feszültség mindenkinél jelentkezik. Ezek oldására vannak rossz megoldások, lsd. Akihiro esetét! Vannak jobbak, mint a sport, vagy az autogén tréning. De még jobb, ha mint Shakamura, ismerjük magunkat, és lehetőség szerint elkerüljük a megítélésünk szerint nekünk stresszt jelentő helyzeteket.

Érzelmek és kogníció

Adam hazafelé indult a kórházból. Szörnyű nehéz napja volt, szinte meg sem állt a 24 óra alatt. Félóránként új beteget helyeztek fel a sürgősségiről, a belgyógyászatról vagy épp a neurológiáról. Mintha mindenki ma érezte volna szükségét, hogy halálközeli élményt szerezzen. Tudta persze, hogy igazságtalan, de néha jólesett kissé gonosznak lenni, vagy legalább is ellökni magától az élményt. Adam amúgy nem volt gonosz. Huszonkét éves volt, és szakápoló az intenzív osztályon. Már lassan három éve dolgozott itt, és alapvetően szerette is amit csinált. Sőt, dédelgetett álma, hogy felvételizik az orvosi egyetemre egyre közelebbinek tűnt fel számára. Adam ugyanis okos volt, szorgalmas, rátermett, viszont egyedül tartotta fenn magát. Szülei nem éltek, rokonai egy távoli országban, végtelen szegénységben tengették napjaikat, ő pedig egy segélyprogramnak köszönhette, hogy Brüsszelbe költözhetett. Az intenzív osztályt maga választotta. Annyi borzalmat élt át a polgárháború során, ami az európaiaknak két életre is sok lett volna. Mindegy. Elmúlt. Általában igyekezett nem visszanézni, hanem a jövőjére koncentrálni, de néha ez is kutya nehéz volt. Nehéz volt a munka, nehéz a megélhetés, nehéz mindemellett tanulni, és talán a legnehezebb egyedül lenni. Nagyon szeretett volna egy lányt, egy nőt maga mellé. Nem csak a szexualitás hiányzott, hanem a megértés, az összetartozás élménye. Valaki, akivel jó egyfelé menni az életben. Aki szereti, akivel van jövő...

Mélyen elgondolkozott, annyira, hogy a rohanó reggeli tömeg lépten-nyomon meglökte, taszított rajta egyet, a metrókocsiba is csak harmadik próbálkozásra sikerült bepréselnie magát. Felnézett, és akkor megmerevedett a kép. Megállt a mozgás, lebegtek a hangok a levegőben, megszűnt a gravitáció, egy pillanat alatt kifordult a világ a sarkából. "Villámcsapás" ahogy a Keresztapában hallotta a kifejezést. Úgy érezte élete egy másik galaxisban folytatódik. Meglátta a lányt. A NŐT! Élete szerelmét, akire mindig is vágyott. A feleségét, a gyermekei anyját, a dívát, öregkori bicegő társát, egyetlen összesűrített pillanatban, mintha a jövő egymásra fényképezett képekben jelent volna meg előtte. Megdöbbentő élmény volt, soha nem tapasztalt még ilyet, pedig csak hátulról látta a lányt. Magas, sudár alakja a kapaszkodórúdhoz simult, valószínűen maga előtt kapaszkodhatott, hiszen a keze sem látszott, csak a csípője, nadrágba bújtatott lába, és az a fényes, fekete hullámos haj! Mint a mágnes vonzotta Adam tekintetét. Lassan egy éve nem volt már nővel, de nem ez számított. Nem a testi vonzódás, nem is a szerelem kiismerhetelen érzése érintette meg, hanem valami mennyei, földöntúli boldogság. A célba érkezés boldogsága, az a bizonyos "megvan" érzés, az a beteljesülés, amit nem lehet szavakkal leírni. És a legmegdöbbentőbb továbbra is a kimerevített pillanat volt. Hogy megszűnt a negyedik dimenzió, hogy nem létezett az idő, minden a fénysebesség sokszorosával játszódott le benne. Úgy tűnt nincs is tovább, ebben a boldog öröklétben lett vége a világnak, szűnt meg a létezés, és adta át magát az univerzum végtelenségének.

És akkor lassan megfordult a lány. Tényleg bal kezével szorította a kocsi padlójától a tetejéig érő kapaszkodórudat. Nem hallatszott a fém a fémen való megcsikordulása, mégis belehasított a levegőbe. Vagy mintha egy villám, egy másik, egy gyűlöletes, könyörtelen, pusztító villám fénye hasította volna ketté az állóképet. A lány ujján, a IV-es ujján - ahogy a kórházban hívták - megvillant az arany fénye. Az aranyé, ami most nem a gazdagságot, a boldogságot, a biztonságot jelentette, hanem a véget, a pusztulást. - Jegygyűrű volt. A zuhanás csak pillanatokig tartott. A boldogság szertefoszlott, a remény kisebb pihenőt tartva - "mégis csak a bal kezén van, talán csak eljegyezték, és nincs férjnél" - de visszavonhatatlanul elszállt. Hirtelen a munkába siető reggeli tömeg zsivaja töltötte be a fülkét, büdös lett, és a csüggedt szomorúság hosszú perce után Adam fáradtságot érzett. Egy átdolgozott 24 órás műszak, egy a létért folytatott küzdelmes év, egy meneküléssel töltött kamaszkor, és távol, a talán meg sem történt boldog gyermekkor végtelen fáradtságát.

Hazafelé tartott a kórházból. Kissé még mindig hányingere volt, pedig megszokta már a borzalmakat. Látott letépett testrészeket a fronton, de a falujában is mikor átvonult rajta az ISIS. Látott embereket meghalni, veszített el beteget, akit megszeretett több hetes ápolása alatt, de ez a mai nap durva volt. Gyerekeket hoztak. Vérző, sérült gyerekeket, akiket egy az iskola előtti szemetesbe rejtett bomba sebesített meg. Soha nem volt képes megérteni milyen ideológia, vallás, hit vagy gyűlölet, butaság, vagy nem is tudta nevén nevezni mi, vihet rá embert egy ilyen gaztettre. Vitte magával az emléket, azt hitte soha nem lesz képes megszabadulni ettől, de akkor meglátta nőt. Fekete, fényes haja szabadon omlott a vállára, vékony alakja légiesnek, valószerűtlennek tűnt a reggeli lökdösődő munkába igyekvő tömegben. Valahogy így képzelte. Ilyenről álmodott. Nem tudta miért, de mintha mindig ezt a képet kereste volna. Mintha látta volna már valahol. Mással nem lehetett magyarázni azt a boldogságot ami elöntötte a látványra. Próbálta volna elemezni az érzést, azonban a szerelvény fékezett, az utasok kapaszkodni kényszerültek, a fekete hajú jelenség is megpördült a tengelye körül, ez azonban egy hidegzuhannyal ért fel. A nő férfi volt. Sötét tekintetű, rosszarcú ember, akinek agresszív, gyanakvóan égő, gyűlölködő tekintetét lüktető keretbe vonta fényes, hullámzó fekete haja. A szakálla is fekete volt, de korántsem olyan sűrű, és fényes mint a haja. Mindkét kezét a hasára szorította, nehogy leessen duzzadó koszos, vörös-kék FCB feliratú hátizsákja. Nem kellet tovább elemezni az érzést, ami Adamot a reggeli hűvös, büdös, sötét metróalagútban magával ragadta. A félelem érzése volt az.

Jó kis csaj - gondolta Adam. Lett volna idő, mikor odament volna leszólítani, sőt volt is. De ez a reggel nem az a reggel volt. Senki nem volt az osztályon. Ilyen dög unalmas műszakot évek óta nem élt meg. Még szerencse, hogy Lounaval volt szolgálatban. Dögös nő. Igaz, van valami barátja, de ez nem sokat zavarhatja, mert még soha nem mondott nemet. A nővérszoba két helyiségből áll, egy belsőből ahol egy heverő is áll - nem mintha műszakban lehetne aludni, de valamiért mégiscsak betették, talán hogy többen leülhessenek, ki tudja...? - és egy külsőből, ahol a szódagép, és a kávéfőző is van. A telefon a nővérpultnál, és bent is csörög. Lebukás kizárva. Hosszú, fülledt éjszaka volt - talán ezért fáradt? Mindenesetre hagyta a halat kiúszni a hálóból. Kicsit ugyan rossz érzése volt, hiszen mintha évek óta ez a fekete hajú nő jelent volna meg álmában, de ... talán mégsem. Végül is rengeteg fekete hajú nő van a világon, aztán az is lehet, hogy holnap is erre jön...

Amint a hátizsákos megpördült, Adam odaugrott, és az éjszaka felgyülemlett feszültség iszonyú erejével csapott le. Az ökle, a másik álla, vagy mindkettő csontjainak tompa, semmivel össze nem téveszthető szilánkos roppanása a robogó dübörgő metró zaján keresztül is betöltötte a kocsit.

Richard S. Lazarus (1922-2002) amerikai pszichológus, és sokan mások, ismerték fel, hogy érzelmeinket gondolkodási folyamat, kogníció előzi, és határozza meg. Az adott érzelem mindig egy aktív mérlegelési folyamat következtében jelenik meg, még ha ez sokszor olyan gyorsan megy is végbe, hogy nem tudatosul. A mérlegelés hierarchikus rend szerint szerveződik, melynek alapja, első lépcsője, hogy hasznos-e, vagy káros a számunkra. (Itt a várva várt nő, vagy itt a terrorista.) Természetesen újabb információk megjelenésére az értékelés újra kezdődik, és néha megerősíti, máskor megváltoztatja a megjelenő érzelmet. (Gyűrű a kézen.) Néha az érzelmek "felülről szerveződnek", vagyis az adott szituációban megjelenő érzelmet egy korábban átélt érzelem hívja életre. (Adam kamaszkorában szerelmes volt egy lányba, akinek, hasonló haja volt, de ez az élmény akkor nem tudatosult. Viszont a szignál előhívta a korábbi érzést. Ilyen lehet a gyermekkori sütemény illata, a zene, amire az érettségi banketten táncoltunk, stb.)

A kogníciót saját szükségleteink is jelentősen befolyásolják. (Másképp érez Adam egy év önmegtartóztatás, és másképp egy aktív éjszaka után.) Befolyásolják még a megjelenő érzelmeinket saját személyiségünk, illetve kialakított megoldási stratégiáink is. (Fenyegetésre megjelenő félelem, vagy düh, agresszió.)

Ezek a pszichológiai alapvetések fontosak abban, hogy megértsük saját érzéseinket, és teszik lehetővé a kognitív terápia alkalmazását.

Az érzelmek kultúrális különbségei 

Shakamura Yamamoto nagy izgalommal készült az esti ünnepségre. Este jelentik be a fúziót. Az elmúlt két évben a cég két legnagyobb osztálya szinte kizárólag ezen a projekten dolgozott. Olyan sokat túlóráztak, hogy szinte egy családdá váltak a kollégáival. Együtt reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak, sőt még a gyerek születésnapjára is közösen rendelték az ajándékot a net-en. Ha nagyon sok volt egyszerre, együtt sétáltak a tetőteraszon, beszéltek a klímaváltozásról, a halászatról, a divatról, de persze legtöbbet a projektről. És most itt van! Végre megvan, megvalósul. Az amerikai partner az évzáró esti partin jelenti be a változást! Ott lesznek a partnerek, a szakma jelentős képviselői, a saját cége vezetősége, és a sajtó. Shakamura Yamamoto nagy megelégedettséget érzett. Boldog volt.

Steve Wallace majd szétrobbant a büszkeségtől. Sikerült, megvan, megcsinálta! Elérte, hogy a piac második vonalában lévő, gyógyszerkutatásban jó, de nem kiugró cége, egyenlő partnerként olvad össze a japán óriással. Úgy érezte nyert. Nem hiába hajtotta beosztottait, volt kemény és kérlelhetetlen, nem hiába mondott le szinte minden szórakozásáról az elmúlt két évben, végre elérte a célját! Bevitte a cégét az első vonalba! Ő a király! Büszke volt,és éhes az elismerésre, szinte vágyta a kitüntetést, az irigy elismerő pillantásokat a cég középszerű, de nagyravágyó alkalmazottai szemében. Ma este mindennek a végéra pont kerül. Ma felteszik a fejére a koronát.

Este hat óra körül már tele volt a négyszáz fős konferenciaterem a New Yorki felhőkarcoló 27. emeletén. A város neonfényei csak átsejlettek a vastag kárpitfüggönyök közti vékony réseken. Halkan morajlott a terem. Mindenki tudta mi következik, de mégis.. Volt egy kis bizonytalanság a levegőben. Senki nem merte elhinni, amíg be nem jelentik. Vajon bejelentik-e?

Aztán megjelent a konferanszié. Híres TV-s komikus, népszerű ember, magas gázsival. Nem minden nap vállal ilyen fellépést, de erre az alkalomra mégis megtalálták a módját, hogy jelenlétével emelje az esemény fényét. Egy kis könnyed felvezetés, aktuálpolitikai viccek - vigyázva, hogy senki érzékenysége ne sérüljön - majd a vezérigazgató kezdett beszélni. Hosszas elemzések, az elmúlt év statisztikái, a gazdasági környezet változása, a kitartás, a munkabírás, a szorgalom megnyilvánulásai, a leküzdött nehézségek, stb. stb... Máskor ilyenkor már lankad a figyelem, de most valahogy mindenki úgy nézett az igazgatóra, mintha minden szavát meg akarná tanulni. És ekkor végre eljött a várva várt mondat: A jövő kihívásairól az elnök úr fog beszélni. Az elnök, magas, kissé túlsúlyos, de sportos, még mindig fiatalos 50-es szőke férfi rövid, frappáns mondatokban egy percben jelentette be a fúziót. A teremben néma csönd, majd egy pillanat múlva kitörő tapsvihar, éljenzés töltötte be a levegőt, amibe egy-egy vidám éles füttyszó is belehasított.

Lassan ült el a tetszésnyilvánítás, majd következett a jutalomosztás. Minden osztály legjobb dolgozói, a nyugdíjba vonulók, az ösztöndíjasok, az előléptetendők sorban vonultak ki az emelvényhez, végül a nap fénypontjaként Yamamoto és Wallace méltatása következett. Hosszasan beszéltek a két ember kivételes képességeiről, munkabírásáról, áldozatkészségéről, az elért csodálatos eredmény létrehozásában kivételes, és soha el nem évülő érdemeiről, majd egyenként szólították őket a színpadra.

Először Yamamoto ment fel az emelvényre, ezzel is megtisztelték a vendéget, ahol egy, a testét alig takaró bikiniben az állam legutóbbi szépségkirálynője egy festményt adott át a japánnak. A festményen Yamamoto állt királyi palástban egy - talán koronázási - dombon, koronával a fején, jogarral, és országalmával a kezében. Lábánál pedig apró leigázott rabszolgákként csúsztak-másztak a konkurenciát megjeleníteni hivatott torz alakok.

Yamamoto átvette a festményt, elmosolyodott, majd gyorsan, csendesen szinte észrevétlen siklott le a színpadról. Wallace is ugyanilyen festményt kapott, melyen természetesen ő állt uralkodói pózban, királyi kellékekkel felruházva. Mielőtt átvette a képet, mindkét kezét a magasba emelte, körbement a színpadon, hogy minden nézőhöz egyformán közel kerülhessen, kiabált, és ahogy a taps erősödött, kezével intett, hogy hangosabban akarja hallani a tetszésnyilvánítást. Hosszasan ünnepelték.

A sarokban Mikuga Hiroshi egyedül ácsorgott. Ő az Industrial Independent újságírója volt, már itt született Amerikában. Mindkét szülője Japánból vándorolt be az ő születése előtt tíz évvel. Hallotta jobbról és balról is a halk vagy hangosabb megjegyzéseket: "Azért örülhetne jobban is!" "Egy ilyen festményt, egy mosollyal elintézni.." "Azt se tudja mekkora megtiszteltetés érte." "Ezeknek nem lehet a kedvükre tenni."

Hiroshi eleget hallott. Kifordult a folyosóra, és szétáradt az arcán az Amerikában is jó ismert, kifejezés. Az undor, kultúrákon, és történelmi korokon átívelő félreérthetetlen grimasza.

/Az érzelmek az emberi faj egészét tekintve azonosak. A hat alapérzelem - öröm, bánat, harag, meglepetés, félelem, undor - ugyanúgy megtalálhatóak Japánban, mint Amerikában, Izlandon, vagy Argentínában Kulturális különbségek az érzelmeket kiváltó ingerekben, az érzelmek megélésében, illetve megjelenítésében, kifejezésében adódnak.

Példa erre a kollektivista, vagy individualista társadalmak különbsége.

Yamamoto egy kollektivista társadalom tagja, ahol a siker nem az egyén sikere, hanem a közösségé. Az érték a kapcsolat, az együttes erőfeszítés, a közös siker. A személyes elismerés ilyen eltúlzott kifejezése méltatlan egy ilyen társadalom tagja számára. A mosoly ebben a társadalomban az undor leplezésének gyakori, kulturálisan szalonképessé tett eszköze.

Az individualista társadalom tagja, az egyéni sikert, az egyéni teljesítményt, a győzelmet, a mások fölé emelkedést tekinti sikernek.

A különböző kultúrák jelzéseit ezért gyakran félreértjük. A nyelvi különbségek, a történelmi, irodalmi, zenei emlékek különbségei mellett talán ezért is nehéz külföldön élni.

Egyik a másinál nem jobb, nem rosszabb, más!

Értenünk kell egymást. Ez a nehéz./